Legenda

Zeal · Posted: 08/03/23 16:13 Post subject:

Egyetem első évében kaptam egy amolyan játékos feladatot, hogy fordítsak versrészletet. Gondoltam kipróbálom magam, nagyon élveztem a feladatot, és a tanárom az eredmény láttán azt mondta, érdemes lenne kifejlesztenem ezt a tehetséget. Aztán több tanártól is megkaptam ugyanezt, én meg elkezdtem gondolkodni rajta. Tetszett az ötlet, hogy értékeket közvetíthetek azok számára, akikhez egyébként nem jutna el, és örömet leltem magában az alkotó (vagy inkább újraalkotó) munkában is, így most fordítónak specializálódom már harmadik éve :smile:

_________________
:console:

Raven · Membru junior Joined: 18 Dec 2007 Posts: 74

Tényleg szuper egy munka, főleg ha a mű nagyon szép...Kifejezetten kihívás! :-)

Amúgy ha megvan a tehetséged, hogy a te rálátásoddal adj át másnak egy művet, akkor elméletileg verset is tudnál írni, nem gondolod?

toldi miklós · Junior 2 Joined: 25 Feb 2008 Posts: 33 Location: Budapest

csatlakozom. egy próbát megér.
egyébként milyen nyelv? magam is próbálkoztam egy kicsit, de aztán rájöttem, hogy nem az én világom :-/

zeal: piliscsaba csak nem a pázmány? csak mer jómagam is.
_________________
A sör jó.

Zeal · Posted: 08/03/23 20:30 Post subject:

Raven: igazad van, lehet, hogy megpróbálkozom vele. Ha sikerül, akkor majd beteszem ide elbírálásra :smile:

toldi miklós: angolról és németről fordítok. És igen, pázmány. Nem is tudtam, hogy iskolatársakkal játszom együtt Smile

_________________
:console:

toldi miklós · Junior 2 Joined: 25 Feb 2008 Posts: 33 Location: Budapest

nem vagyunk egyedül. itt a legendában is vannak még ilyen bőcsészek :-)

_________________
A sör jó.

Raven · Membru junior Joined: 18 Dec 2007 Posts: 74

És én örömmel fogom olvasni, méghogyha csak kontára is vagyok ennek a csodás művészetnek :-)

Szavadon foglak, várom az alkotást! :lol:

Zeal · Posted: 08/03/24 13:29 Post subject:

Én pedig betartom a szavam ;-)

Már csak idő és ihlet kérdése a dolog :-)

_________________
:console:

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

Ismét eltelt egy nap

Épp felnézett és a tájban kezdett gyönyörködni. Az arca mogorva, de belül mosolygott. Mint régen. Régen! Elgondolkodott. Mikor? Mikor kezdődött? Már nem emlékszik, de valahogy mindig mogorva volt az arckifejezése. Amikor a gondolatai a múltba tévedtek, akkor a lelke is hasonlóan mogorva lett, mint az arca.
- Inkább dolgozz, az legalább hasznos. – dörmögte maga elé.
Komor fellegek gyűltek a múlt emléke miatt a lelkében. Még egy utolsó pillantást vetett a tájra, de már nem mosolygott belül sem. A munka legalább élteti. Más nem maradt. Sem feleség, sem gyerek. Akkor mi? Miért él? Ismét felnézett, de most nem a tájat nézte. Befelé nézett a várfalról, amit épp javított. A falu. Falu? Már nem az. Város. Mindehol látja a keze munkáját. Örömét kéne benne lelnie, de nem. Nincs öröme és ezért a lelki béke is elmarad. Hol rontotta el? Nincs kedve dolgozni, ezért leült egy kiálló kőre. Fiatalok egy csoportja egymással évődve sétálnak el a barbakánok alatt. A lányok felmosolyognak az öregre, a fiuk felnőttséget színlelve komolyan felköszönnek neki. Az egyik megáll és felszól neki.
- Üdvözlöm Mester! Tegnap az északi kapunál jártam, a fal tetején meglazult egy kő.
- Üdvözöllek Alexandros fia, Primus! Köszönöm a figyelmeztetést. Még ma megnézem.
A fiú arcán szétterült a boldogság. Miközben odébb sétáltak, begyűjtötte a lányok elismerő és a fiuk irigykedő pillantásait. Nagyon meg volt elégedve magával, bár félt megszólítani az öreget, de megérte. Egyszerre bizonyította rátermettségét és mellette az is kiderült, hogy ismeri az Öreg. Az Öreg akit szinte mindenki ismer. Nem szeretik. Senki. De kikerülni nem lehet. Sokan tudják, hogy mennyit köszönhet neki a város, de azt is, hogy milyen magasba jutott fel és utána le. Van aki tiszteli, van aki irigyli, van aki utálja, de nem szereti senki. Nagyon mélyről indult és a rangjához mérten magasra jutott. Ezen gondolkodott az öreg is. Mikor kezdődött? A háborúk alatt? Vagy előtte az áttelepüléskor? Akkor még fiatal volt. Esetleg előtte? Igen, a gyermekkor. Szolid gyermekkor beteljesületlen vágyakkal. Az összeszorított fog, már akkor is jellemző volt rá. Nem volt eltökélt és nem volt megfontolt. De konok volt. Az apja hamar eltűnt, a nővére aki más apától való volt szerette. Jámbor volt, annyira, hogy a Gyógyítás Házába ment tanulni és dolgozni. Szinte a második anyja volt. Kellett is, mert az anyja egész nap dolgozott. El kellett tartania a családot. Mivel az apja mester volt ezért neki sem járt más társadalmi rang. Korán belenyugodott, hisz mindenki ezt sugallta. Az iskolában észre vette, hogy ami érdekli az nagyon gyorsan bennt ragad a fejében. Kitanulta a szakmáját és dolgozott. Úgy mint a többi vele egyívású. Látta a mesterek hibáit és lassan többet és átgondoltabban dolgozott. Ekkor látta meg a lányt. Szép volt és kedves. Égszín kék szeme volt és nagyon nagy szíve. Azt hitte boldog, mert két gyönyörű lányt szült neki. Még többet dolgozott. Ekkor jött a hír az áttelepülésről. Az ismeretlen utáni vágynak nem tudott ellen állni, még akkor sem, amikor a szeretett nő kérte-kérlelte, maradjanak. A telepesek szakadt kordéjával megérkeztek ők is az új völgybe, amit a vezetőik jelöltek meg. Itt már a tudása is megmutatkozott és nem csak a munkáját becsülték. A falu vezetősége több mindenre felkérte. Segített, mert ezt tanulta a családjától. Boldognak kellett volna lennie, de valami megmagyarázhatatlan vágy hajtotta. Többet kellett adnia, többet és mégtöbbet. Már nem a családjának élt. Felkérték a falu vezetői, hogy csatlakozzon hozzájuk. Nem tette, nem jelölte magát a vének tanácsába, bár nagyon sokan kérték rá. Ekkor az akadémia nehézkes gazdaságának irányítását bízták rá. Hamar átlátta a problémát és méghamarabb rájött, hogy a gazdasági problémák megoldását a vének segítsége nélkül nem tudja megoldani. Ők viszont magukkal hozták a megrögzött reflexeket. Nem sikerült bebizonyítani az igazát és eltávolodott a Vének Tanácsától. Ekkor már nem élt a családjával. Egy gyönyörű és nagyszerű nő volt a társa, aki a falu vezetésének egy magas beosztású posztját látta el. Boldognak kellett volna lennie. Szerette a nőt és a gyerekeit és szerette a saját gyerekeit is. Megkeseredett a vezetők kicsinyes önző korrupciói miatt és már csak dolgozni vágyott. Dolgozott sokat és már a szép szőke nő sem élt vele. Pedig szerette. Azelőtt esténként sokat beszélgettek. Nem csak a munkájukról. Nem csak az ügyes-bajos dolgokról. Mindenről. Szerette, mert érezte, hogy szereti. Érezte minden mozdulatában, pillantásában. Szerette ezt a tájat nézegetni vele. Nem érzékelte a boldogságot amit az asszony nyújtott neki. Boldog volt. De ezt akkor nem tudta. Ma már igen. Akkor boldog volt. Öröm volt reggel felkelni mellette és öröm volt az este amikor hosszan vackolta el magát és teljes testével odabújt hozzá.
- Konok vagy Öreg és féleszű. – Mondta ismét félhangosan, miközben elkezdte összeszedni a szerszámait. Nem megy el az északi kapuhoz, mert tudja hol laza az a kő. Ismeri a várost. Nem fenyegeti vész. Nincs is rá szüksége a városnak. Csak ezt még nem tudják a benne élők. A Világcsoda áll és nincs külső veszedelem. Sem belső béke. De ezt a harcot nem akarja megvívni. Csak boldog akar lenni, de akivel boldog volt az elfordult tőle, mást meg nem akar. Mert ő konok.
- Holnap utána nézek ennek a Primusnak. – gondolta- Lehet, hogy több is van benne, mint az apjában és akkor a városnak is jobb lesz. Holnap.
Mielőtt elindult lefelé a falról, végig nézett a tájon, de üres volt a szeme és üres a lelke. Magamellé tekintett a falra ahol nem állt senki, lehajtotta a fejét, majd elindult a műhelye felé.
A nap lassan lenyugszik, ismét eltelt egy nap.

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

Az új uralkodó

Megállította a lovát az északi lanka felett. Nyugodt volt és türelmesen bevárta a többieket. Ma elkísérte a Tanács néhány tagja is. Nem mind öreg, de látszik rajtuk az éjszakai tivornyázás és kicsapongó élet. Nem mutatta ki az érzéseit, nem is tudták, mennyire lenézi őket az átizzadt tógáikban ziháló tespedt testükkel és a félelemtől forgó szemük miatt. Múlt héten érkezett a hírhozó, hogy messze keleten a klánok ismét harcban állnak. Veszélyben a Világcsoda, amit még születése előtt emeltek és a béke szimbólumává nőtte ki magát. A hír érkezésének pillanatában tudta, hogy mit kell tenni, hisz ő Primus a hadak parancsolója és mindenki tudja, hogy elkövetkezik az a pillanat, amikor jelentkezik a Vének Tanácsába. Akkor mindenki rá fog szavazni a jelöltek közül. Csak ne viszolyogna ezektől a tespedt fogvacogva rettegő tanácstagoktól. Félnek tőle, de nem tudják csellel eltávolítani. Kell a városnak és ezt ő is tudja. Ha nem tudják közös erővel megvédeni a Világcsodát, akkor hosszú sötét korszak következik, aminek a végén a Natar el nem feledett és rettegett ideje jön el. Ezért lovagoltak ki vele a szokásos heti körszemléjére a Vének. Mintha ezzel el tudnák a veszélyt lebbenteni a városról. Szemforgató álságos vén gazemberek. Mikor a hír hallatán a Tanács elé járult és előadta a terveit, miszerint össze kell fogni és a szövetségeket megerősíteni, új szövetségeket keresni, a Tanács hatalmaskodó stílusban leszavazta. Még fiatal, még csak 36 éves. Várja a Vének parancsait. Azok szerint vezesse a hadakat.
Ahogy múlik az idő annál többször gondol vissza a boldog béke időkre és egyre jobban elhatalmasodik benne az érzés, hogy őt erre a feladatra kiválasztották és így nevelték. Itt szuszognak a Vének a nyergükben és nem tudják mit néz, megszólalni nem mernek, ez nem a Tanácsháza hűs fogadóterme. Ez a külső terület. Itt ő van otthon. Azt hiszik a Vének, hogy a tájat nézi, pedig ő saját magát vizsgálja. Ugyan így állt a tájat bámulva ifjú korában az Öreg mellett és nem tudta mi járhat a fejében. Ő is mindig a tájat nézte szótlanul és valami fájdalommal a szemében. Sokat köszönhet neki, de ezt akkor még nem tudta. Senki nem mondta, hogy amit elért azt nem a szerencséjének köszönheti hanem két embernek. Két briliáns embernek akik engesztelhetetlenül gyűlölték egymást, de egy dologban egyet értettek. Primusból vezetőt kell faragni. Mindketten kitették a szívüket a városért. Mindketten lehettek volna a Tanács tagjai és mindketten önként mondtak le róla. Mindketten tanították.
Egyszer amikor hazaért, apja a konyha asztalnál ült egy fekete tógát viselő halk szavú karvaly orrú, szúrós szemű emberrel. Úgy érezte, hogy bele lát a lelkébe. Halk, de ellentmondást nem tűrő hangon bejelentette, hogy az őszt már az akadémián kell kezdenie. Nem neki mondta, de az ő szemébe nézett. Megborzongott ettől az embertől. Érezte, hogy ellentmondani felesleges, bármit kér a Rektor. Tőle tanulta a csillagok állását, a matematikát, elmúlt korok történetét, az anyagok viselkedését a tűzben és a jégben. Megtanulta a tánc szépségét a könyvek bölcsességét és a versek szerelmét. Ebben az időben volt az is, hogy az Öreg is egyre többet találkozott vele. Mindig azt hitte, hogy véletlenül. Soha nem tanította, de nagyon sokat tanult tőle. Nem volt látványos amit tanított. Néha nem találkoztak egy hétig sem. Néha egész délután nem szóltak egymáshoz, csak kilovagoltak, vagy végigjárták a várfalat. Néha egész délután csak beszélt, néha csak kérdezett és a válaszok alapján megint kérdezett.
Igen, ezt utálta a legjobban az Öregben. Amikor kérdezett és úgy érezte, hogy nagyon leleményesen fogalmazott a válaszában, agyafúrtan és az akadémiai tudását felhasználva. De még szét sem terült az önelégült mosoly az arcán, az Öreg már vissza is kérdezett. Egyszerű nyílt kérdés, ami megválaszolhatatlan úgy, hogy saját magát meg nem semmisítené a válaszban. Utálta az Öreget, de ha nem találkoztak pár napig akkor már hiányolta a társaságát. A Rektort sem szerette, de a tiszta tudományaival és az azok érthető logikájával tiszteletre méltóbbnak tűnt. Érett fejjel jött rá, hogy az Öreg furcsa kifordított logikája és széleskörű világnézete, ugyan olyan fontos volt. Összehasonlíthatatlan a két tudás, de nagyon fontos. Soha nem mondtak egymásra semmit, de ha az egyik megjelent, a másik elment. Most nekik kellene itt ügetniük mellette, mennyivel nyugodtabb lenne a jövő miatt. Már nem élnek. A Rektor nagy tisztelettel és hatalmas tömeg kíséretével lett eltemetve. Az Öreg megtiltotta, hogy nyilvános temetése legyen. Csak a lányai és unokái vettek részt a temetésen. Azt mondják, hogy egy másik család is ott volt csak távolabbról figyelték. Egy nő két felnőtt gyerekével és azok családjával. Nekik nem tiltották meg a részvételt. Tudták, az Öreg életének legszebb éveit töltötte vele. Konok volt, de az Ő konoksága miatt lett ilyen ember Primusból. Talán látták, hogy rövid időn belül kell egy vezető. Nem beszéltek egymással és mégis megértették, hogy ketten együtt kell működniük, mert a Város amiért éltek fenn maradhasson.
- Megígérem nektek, hogy amit építettetek nem fogom elveszni hagyni. – mondta fennhangon - Hallgatom szavaitokat és azok vezérelnek engem.
Halkan összesúgtak a Vének jelenlevő tagjai. Vitatkoztak, hogy most vajon Primus mit akarhatott ezzel? Azt hitték nekik szól.
- Holnap a Tanács elé állok. Elmondom Nektek a teendőket. Erősen ajánlom, hogy elfogadjátok. Holnapután elindulok. Egy hónap múlva hatalmas sereggel érek vissza. Nektek csak beleegyeznetek kell. – itt elmosolyodott, de a szemétől megrettentek a jelenlévők – Holnaptól más szelek fújnak.
Megfordította a lovát és vágtára buzdította. Tudta, hogy a holnap már egy más világ kezdődik. Ekkor már tudták a Vének is. Már nem tehettek ellene semmit. Mikor és hol lett ebből az emberből vezető. Nem tudták és nem értették. Egyszer csak megjelent a félhomályból és mire tehettek volna ellene, már magasan világított a csillaga és a ragyogása elnyomott mindenki mást. Nem maradt más választásuk, csak helyeselni neki.
Egy új uralkodó született.

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

Az almafa

Most, hogy bezáródott mögötte a Palota északi szárnyának kapuja és beért a lakosztályába, most érezte, hogy mennyire fázik. Nem érkeztek még meg a téli szelek, de már nincs ereje a napnak. Az is igaz, hogy ennyi időt már rég töltött a szabadban. Hiába tettek szorgos kezek parázzsal teli tartót a hordszékébe, már a csontjai is fáznak. Megöregedett. Három éve temették el azt az ácsmestert aki még élt a telepesek közül. Rajta kívül már senki nincs az óhazából. De nem csak a kora miatt élhet a Palotában. Egyedül ő volt, aki a származása miatt is előjogot formálhatott rá. De csak akkor költözött be, amikor a második fia is elesett a csatákban. Két éve. Most az unokáját kísérte a város kapuihoz. Primus ismét katonákat toborzott. Öt éve tart a háború. Első szülött fiát az első csatában vesztette el. Akkor meggyűlölte Primust. Ő hozta a halálhírét. Rezzenéstelen arccal közölte. Hosszú hónapokon keresztül gyűlölte. Megátkozta azt a napot, amikor a férje bemutatta neki. Már akkor érezte, hogy nem szereti. Nem azért, mert valami különös szikrák villództak a tekintetében, nem. Azért nem szerette, mert a férje változott meg. Emlékezett amikor egyszer megjelent az Öreg és beszélni akart a férjével. Kisétáltak a hátsó kertbe és már rájuk esteledett amikor a férje a szolgákat hívta és ennivalót rendelt. Az egész ház őket figyelte az ablakrésekből. Nem hallott senki semmit, de tudták, hogy nagy dolognak kell történnie, ha ez a két engesztelhetetlen ellenség ennyi ideig tárgyal. Az Öreg nem evett mást csak egy almát. Miután befejezték a megbeszélésüket az Öreg lehajolt és ásott egy gödröt a kezével. Beletette az alma csutkáját. A háznép legnagyobb megdöbbenésére a férje mellétérdelt és betemette a gödröt. Nemsokára bemutatta neki a férje Primust. Ekkor történt a változás. A férje akit tisztelt és becsült mindenki, aki gyermekkorától kezdve az Akadémia élére akart kerülni, aki a tanításnak szentelte mindenét és megvetette a hatalmaskodókat, félretette minden gyűlöletét és havonta megbeszéléseket tartott az Öreggel. Senki nem tudta, hogy mit beszélnek. Senkinek nem tűnt akkor még fel, hogy Primus-al többet törődik, őt is csak az zavarta, hogy a férje hideg mindent látó tekintete ellágyul, még jobban, mint amikor a saját fiait oktatja. Ezért nem szerette Primus-t. Soha nem magyarázta meg, hogy mit terveltek ki az Öreggel. Sokaknak akkor sem tűnt fel a kezük munkája, amikor Primus kivette a hatalmat a Vének Tanácsa kezéből. A második fia halálakor ki akarta vágni az almafát a kert végében. De nem volt ereje hozzá. Eljutott a fáig, ami méltóságteljesen magasodott fölé és zokogva borult a törzse elé. Akkor volt utoljára nála Primus. Halkan beszélt és sebhelyekkel gazdagon tarkított arcán könnyek potyogtak. A szavaiból érezte a férje és az Öreg bölcsességeit. Az ágak letörhetnek, elszáradhatnak, akár vékonyak, akár vastagok, de a törzsnek ki kell bírnia minden csapást. A törzs ami védi és élteti az ágakat és a termést, de a törzs kevés ha nincs erős gyökere.

Vége

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

Féltérden állt. Még nem látott, de érezte, hogy féltérden van. Az életösztöne örjöngve üvöltözött.
- Állj fel, harcolj! Védd magad!
Tudta, de nem működött a teste.
- Mi történ?
Azt hitte hangosan kérdezte, de csak belül döngött a kérdés a fejében.
- Állj fel és védd magad. A harctér közepén térdelsz. Bárki ledöfhet.
A látása kezd tisztulni. Minden olyan távoli és halk. Csak a zúgás a fejében, az hangos.
Egyszer fogadásból felment a harangtoronyba délben. Utána érezte ezt, az érthetetlen mindent elnyomó zúgást, de ez most nem a füléből jött, hanem a fejéből. Minden olyan távoli és érthetetlen, de most nem csak a hangok olyan ködösek, hanem a körülötte gomolygó tömeg is.
Ez az. Most már kezd tisztulni a látása. Itt van a csata közepén, csak minden mozdulata olyan lassú, mint ha ragacsban lenne a keze és a lába.
Megrázta a fejét. Kezdenek az előző percek eseményei is visszajönni.
Igen. Egy lovas vágtatott felé, amikor leszúrta azt a buzogányost. Csak annyi ideje maradt, hogy lebukjon féltérdre a kaszáló mozdulat elöl és a kardját kitette a robogó ló elé. Érezte, ahogy átvágja a ló melső lábain az inakat. A következő mozdulattal a nyeregből kieső lovas felé döfött, de akkor érhette a csapás hátul a fején. Valaki leütötte.
-De miért nem végzett velem? - gondolta.
Megint körbenézett és látta maga mellett a lovat. Nyakát szegte. A nagy kerek szemei a semmit bámulta. Alatta a lovasa furcsán kitekeredett tartásban. Az eget nézi és mormol valamit.
- Te már nem kérsz este kását. - gondolta - De hol a buzogányos?
Megpróbált a háta mögé nézni. Éles fájdalom hasított a vállába és a fejébe. A buzogányos ott feküdt mögötte. Egy nyílvessző ütötte át a torkát.
- Ezért nem végezted be a dolgodat, komám.
Lassan visszatért a jelenbe.
- Fel kell állnom.
Most látta, hogy a legjobb katonák gyűrűjében van. A bajtársai. Ők fogták közre. Félszemű Thug ordít neki valamit, miközben megvadult bika módjára aprítja az ellenséget. Akkor a kardja, mint ő saját maga, mégis könnyűszerrel egykézben forgatja. Feláll, de még szédeleg egy kicsit. Megrázza ismét a fejét, mintha az segítene. Látja, hgy Sárga Olaf két kardossal vív egyszerre. Lépésről lépésre hátrál. Miközben jobbjában lévő karddal kivédi az egyik fejére mért sújtást a másik kezében lévő vasveretes fapajzsal a másik szúrását hárítja. Ez az a pillanat, amikor a legvédtelenebb egy katona. Nem gondolkodik, csak ösztönösen lép előre. A kardjával egy hatalmasat csap Olafot szúró kardos kezére. Az nem ejti el a kardját, mert nem tudta rendesen megfogni a karját, ezért a lapjával ütött, de az ellenfél így is kibillen a súlypontjából és előre lép. Ennyi elég ahhoz, hogy még egy lépést tegyen a kardos felé és elkapja a kardot markoló kezét. Ránt egyet rajta. Miközben az ellenfele előre hajol, már szúrásra emeli a kardját és ugyan abban a pillanatban tarkón döfi. Most ők vannak ketten az ellenféllel szemben. Olaf védett egy vágást és áthelyezte a súlyát a másik lábára. Szúrt. Az ellenfelük eszellős tekintettel védte a szúrást és nyitva hagyta az oldalát előtte. Épp arra gondolt, hogy az akadémián Tom azt tanította, ilyenkor nem szabad a szúrást pajzsal védeni, főleg nem keresztben, mert az ember kiszolgáltatottá válik a másik fegyverének. Egyszerűen hátra kell ugrani. Ezt nem tudta az ellenfelük. Döfött. Pontosan oda, ahol a mellvért és a hátpáncél találkozik. ott nincs más csak egy könnyű láncing. Érezte, ahogy keresztül szalad a vas az ing vasszemein és belehatol a puha húsba két borda közt. Egészen addig nyomta, míg el nem akadt a másik oldalán a páncélban. Kicsit módosított a kard fogásán és enyhén lefelé nyomva a markolatot, húzta ki a testből. Rózsaszínű vér buggyant ki az ellenfele szájából. Egy pillanatra ledermedt, de ez a pillanatnyi kihagyás végzetes volt számára. Olaf előrelépett és súlytott. Szinte ketté szelte az ellenfelét.
Hirtelen egy kis tisztás volt körülöttük. Megritkultak az ellenfelek. Kihasználta ezt a pillanatot, hogy körbekémleljen. A jobb szárny derekasan harcolt. Ott még bármi történhetett. A bal szárnyon átszakították az ellenfelet. Már menekülnek a hátukban a mi lovasságunkkal. Itt középen, ahol a legjobb embereivel vívott, még dúlt a kézitusa, de egyre jobban meghátrálásra késztetik az ellenfelet. Megtelt örömmel a szíve. Van esélyünk a győzelemre. Tényleg van.
- Igaza volt Tomnak. – gondolta –, és igazam volt nekem, hogy Tomra halgattam.
Ha most megroppantják a támadó sereg középvonalát, akkor be tudják keríteni a jobbszárnyat. Már most tolódik a harcrend jobbra.
Ebben a pillanatban roppant össze az ellenfél jobb szárnya. Már nekik sem volt ellenfelük. Azok is a fegyvereiket elhajigálva menekültek, mind a két szárnyon.
Leengedett kézzel álltak. Az emberei nem futottak a menekülők után. Nem engedte nekik. Nehéz volt megértetni, de engedelmeskedtek. Ezt is Tomtól tanulta. Ha most kitámadnának, akkor széthullana a védvonal. Erre az esetre tartalékolták a lovasságot. Már bevégezték a dolgukat a bal szárnyon és a harctéren kersztben vágtatva támadják oldalba a jobbszárnyon menekülőket. Közben a derékhad épp megroppanó hanyatt-homlok menekülő katonáit is legázolják.
- Bevégeztetett! - mondja félhangosan.
- Bevégeztetett - felelte Csúf Dan mellette.
- Alakzatot felvenni - süvöltötte a következő pillanatban.
A katonák szemernyi gondolkodás nélkül léptek a helyükre, mintha csak otthon a gyakorlótéren volnának.
- Hol van Wharfordi Tom. Kérem a jelentést. Ki sebesült, ki halt a mai napon?
- Nem láttuk. Szem elől tévesztettük, amikor a lovasok átvágtak a vonalainkon. - mondta Félszemű Thug.
- Nem látsz te semmit, csak a Bögyös Minnát, azt is csak a kezeddel! - röhögött fel Fejszés Kaari.
- Én láttam - mondta Szép Hanuk. – Eltört a dárdám és amíg szereztem egy másikat, Tom levágott hármat az ellenből. A negyedik egy pallossal támadott rá.
Nevéhez híven szép volt, mint egy nő. Ugratták is emiatt a többiek. A szőke haja vértől csatakos volt de nem ettől halkult el mindenki, hanem a szemében lévő mély fájdalomtól. A csata feszültségét vaskos poénokkal elütő katonák egyike sem tett megjegyzést szépségére. Beléjük forrt a szó.
- Tom már a Walhalla páholyában csücsül és a lábát lógatja felénk.
Mindenki szerette Wharfordi Tomot. Neki kellett volna a vezérüknek lennie, de külhoni volt. A germánokat nem vezetheti egy gall. Senki nem ismerte a történetét, de tisztelte a tudását mindenki. Ezt a győzelmet is neki köszönhetik.
- Utunk születéskor leíródott, - sziszegte Thug - és a könyvben benne az út vége.

Raven · Membru junior Joined: 18 Dec 2007 Posts: 74

Nekem ez kezd egyre magasabb lenni... :-/

Ponilo, megtennéd, hogy írsz egy kis írói hozzáfűzést?Hogy ki vagy, mi ez, mihez írod, mióta írod, szóval a szokásos...Butának tűnhetek, csak most nehezen látok a betűk mögé...bocsássatok meg ezért. :innocent:

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

Raven!

Hát nem is tudom...
Milyen hozzáfűzni valóm is lehetne?
Nem vagyok tanult ember, főleg nem irodalmár. De elég színes a fantáziám. A festészetben azt hiszem naív festőnek nevezik az ilyet. Na én még "naív" író sem vagyok.
Az elsőt egy rossz pillanatomban írtam. A kolléganőm, amikor elolvasta, azt vágta a fejemhez, hogy mintha a saját életemet adaptáltam volna. Majd később ő ostorozott, hogy próbáljam meg folytatni. Az Ő ötlete volt, hogy a második kapcsolódjon az elsőhöz. A harmadiknál már kifejezetten kérte, hogy női főszereplő legyen. így született az első három iromány. A negyedik, ami a fórum lag-olása miatt kétszer lett elküldve, az pedig a minap Székesfehérváron, egy dugóban csücsülve fogalmazódott meg a fejemben.
Itt nincs kapcsolódási pont, ez csak egy csatajelenet, vagy csata részlet. Már azóta visszaolvastam és keveslem belőle az emberi rettegés érzésének és a dühnek a jelenlétét.
Szóval, ennyi.
Nem tudom kielégítettelek-e.

Raven · Membru junior Joined: 18 Dec 2007 Posts: 74

Szerintem el kéne kezdened egy történetet kovácsolni ebből az egészből, mert mint láthatjuk, fantáziád és tehetséged lenne hozzá.Elszántság kell még, és türelem!Meg egy-két jóbarát akik segítenek, kritizálnak, nyugtatnak ha kell...De mindenképpen kérnélek arra, hogy próbálkozz meg a dologgal!És nem a levegőbe beszélek, ugyanis én is írok egy könyvet, ami egy hatalmas méretű sztory-csomagot fog össze, így nem 1 év lesz megcsinálni, de csinálom! Smile

El kell kezdeni, meglátod menni fog majd!Készíts jegyzeteket, rajzokat, karaktervázlatokat, és pörgesd le a cselekményt a szemed előtt, mintha film lenne!
Az, hogy beleszövöd az életed vagy önmagad az alkotásaidba, az teljesen természetes, sőt, már majdnem kötelező érvényű Smile

Szerintem nem létezik olyan író(persze megfelelő műfajban) aki nem képzelte volna el magát egyik karaktereként:D
A kielégítésem egyelőre maradjon a barátnőm dolga :-P

Jó tudom gyenge volt ;-)

bocsiii

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

Köszönöm a bíztató szavakat.
Mikor végeztem az első hárommal és kiírtam a vége feliratot, akkor én is arra jutottam, hogy egy hozzá értő ember ebből biztos tudna könyvet írni. Szeretem a több emberöltőn keresztül ívelő könyveket. Arra viszont nem gondoltam, hogy nekem kellene ezt a történetet kibontani és megformálni. Mindazok mellett a leírt történetek a travian világához kötődnek, aminek két negatív vonzata van. Az egyik, hogy létezik szerzői jog, ami nem tudom mennyire vonatkozik azírásra. A másik az, hogy a travian nem valós történelmi cselekmény, játékorientált és emiatt hiányzik belőle olyan fontos egység, ami a történelemben elengedhetetlen a csatjelenetek megformálásában. Mire gondolok? Az ember már az ősidők óta próbálta a kezét (fegyverét) meghosszabbítani és így elérni azt, hogy minnél távolabb legyen az ellenségtől. Amikor az ősember a furkósbotot lengette, vagy követ erősített a bot végére, majd eldobta. Később megjelent a nyíl, puskapor, interkontinentális rakéta. A travianban csak közelharcos van. Az úgynevezett távolharcos (dárdás, parittyás, nyilas) nem létezik. Viszont a háborúkban a közelharcot mindíg megelőzte a távolharc. Ha elvonatkoztatok a travian világától és egy történelmi könyv irányába tendálok, akkor a minimum a történelmi hűség. Ez viszont nagyon nehéz.
Szerintem.
A végére még egy elcsépelt formula, nem vagyok bővében az idővel.
A barátnőd privilégiumára nem tartok igényt... Smile

Maradok a kíváncsiságod kielégítése mellett.
Smile

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

Amúgy formálódik a fejemben egy ostrom.
Megpróbálom mindkét fél szemszögéből leírni.
Sőt.
Azon gondolkodtam, hogy egyszer egy győztes védelem és egyszer egy győztes támadást kellene leírni két szemszögből. Az már négy leírás...
Valószínűnek tartom, hogy érdekes lehet.
Az a kérdés, hogy milyen emocionális jellemzők legyenek kiélezve...
Még gondolkodom rajta. Ha van ötletetek, szívesen fogadom.
Ha lesz időm ma, akkor egy vázat leírok ide azzal, hogy mire is gondoltam.

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

ahogy igértem, itt egy ostrom...
:w00t:

ponilo · Junior Joined: 31 Mar 2008 Posts: 15

A király a keze remegését csak úgy tudta palástolni, hogy a falon nyugtatta. Mellette állnak a város meghatározó emberei. Mindannyian az alant elterülő tájat nézték. A tájat, ami megtelt katonákkal. Az eddigi elszántsága már rég elmúlt, de most a sorsdöntő napon nem szabad kimutatnia a kételyeit. Túl kevesen vannak a támadókkal szemben. A Chorisz a város kapitánya halkan mormolt valamit a fogai közt. Itt állt a falon a király kíséretében, Vestermus, Enerik és Gjargi mellett. Nem imát morgott, az látszott a szemein. Dühös volt, mert Enerik a hadvezér nem engedte csatába.
- Ha nem sikerül a védelmi tervünk, akkor neked kell a város belső védelmét vezetned – mondata az egyik átbeszélgetett éjjelen.
Azon az éjjelen csak Enerik és Gjargi értett egyet. Érdekes, hogy ők mindketten idegenek és még is az ő hadi tapasztalataikon múlik minden. Mindketten északról jöttek, de ezzel be is fejeződik a kettejük közti hasonlóság.
Enerik magas széles vállú izomkolosszus, hosszú hajjal és szakállal. Ha a gyakorlótéren elkiáltotta magát, akkor a városban összerezzentek az anyák. Hirtelen haragjától rettegtek az emberei és még is a tűzbe is követték volna. Messze északról jött ahol az esős évszakon hó hull és fehér lesz a táj, bár ezt kevesen hitték el neki.
Gjargi is északról jött, de ő nem mesélt az előző életéről. Ez a halkszavú zömök ember, aki szinte soha nem mondott ellent senkinek, megreformálta a katonaságot. Nem tudni mikor és hogy sikerült rávenni a lovagokat, hogy szálljanak le a lovukról és azt az egyszerű köznépből verbuvált íjjászoknak adják át, de a mai nap, ezen a forradalmi újításon múlik. Meg persze Enerik eszeveszett tervein.
Gjargi népe az északi hegyek mögött elterülő hatalmas rónaságon él. Ott a legegyszerűbb közembernek is lova van és szinte azon élik a társadalmi életüket. Ezt sem ő mesélte, hanem Vesteremus a kalmár. Az ő szolgái nem csak a környék kereskedőivel áll laza szövetségben, hanem elmerészkednek távolabbi vidékre is. Így jutott a tudomásukra a közelgő veszély.
- Meg fog támadni bennünket egy nagy és ellenállhatatlan sereg. – mondta szenvtelen hangján rezzenéstelen arccal, mintha a kincstár bevételéről beszélne.
Sőt az egyik szolgájától tudta meg, hogy Gjargi nevét a saját népe máshogy ejti. Hosszas unszolás után egyszer kimondta a nevét, György, de ezen az egész palota zengett a nevetéstől.
Gjargi nem sértődött meg, de csendesen mosolyogva hátat fordított a rajta nevetőknek és elhagyta a nagytermet, holott a királytól nem kért engedélyt rá. Ritka pillanatok egyike volt, hogy ezt egy egyszerű közember sorból származó megtehette. De a király már tudta, hogy a szolgálata felbecsülhetetlen a város számára.
Enerik naphosszat képes volt figyelni, hogy oktatja a kiválogatott ifjakat lovagolni és nyilazni. Gjargi vontatottan és halkan beszélt. Ha nem tudta elmondani, akkor megmutatta. Ha kellett, akkor naponta százszor. Enerik hahotázva mondta Gjarginak, hogy ő nem ilyen türelmes és Gjargi mindig mosolyogva válaszolt.
- Türelmed, Nagyuram, végtelen, mert itt bámulsz bennünket, legényeid pedig a hűvösben a szemrevaló menyecskéket bámulják, míg el nem fogy az öreg serfőző összes ördögi nedűje.
Ezen mindketten csak mosolyogtak. Tudták, hogy nagyon kemény kezek közt tartja Enerik a legényeit. Nem múlt el úgy nap, hogy ne kellett volna valakit kisebb-nagyobb sebesülésekkel a kórházba vinni a gyakorlótérről.
Mégsem nekik volt a legnehezebb dolguk. Chorisz vezette a lovagokat, a hetvenkedő, de csatát soha nem látott úri családból származó katonákat, akik lenéztek minden embert és csak saját rendükben hittek. Szerintük csak ők voltak képesek megvédeni a várost, de nem morgott senki sem közülük, amikor kiderült, hogy a csatát a falon kívül akarják megvívni, míg ők bent maradnak a városban.
Igen, Enerik ötlete akkor fogalmazódott meg, amikor látta Gjargi ifjoncait gyakorlatozni.
- Az ellenfél ostromra készül – mondta az egyik haditanácson -, mi pedig nyílt téri harcot vívunk velük.
- Ez öngyilkosság! – felelte Chorisz
- Csak egy előnyünk van – mondta Gjorgi és ezzel jelezte, hogy már ezt áttárgyalták Enerikkel -, mégpedig a meglepetés. Túlerőben vannak harci tapasztalatban, fegyverben és a fegyveresek létszámában is.
Most itt vannak és szinte betöltik az egész látóhatárt.
A tábort már felverték, de tanakodnak. Nem értik, hogy miért áll kint a vár védelmező serege a falakon kívül. A hajítógépeket a láposban állították fel és közvetlenül mögötte a szekértábort. Pontosan úgy, mint ahogy Enerik megjósolta. Rövid haditanács után felfejlődtek a lovagjaik támadó alakzatban. Megindult a híres nehézlovassági támadás. A föld reszket, mintha nem bírná el a rengeteg sújt és mindjárt beszakad. Ebben a pillanatban az első sor felbukik. Majd a második is. A harmadik sorban vágtatóknak van idejük felmérni, hogy egy gondos kezek által elfedett árok húzódik végig a csatatér derekán. Aki az első és második sorban felbukott és nem szegte a nyakát, azokat a következő hullámban jövők gázolták halálra. Ebben a pillanatban nyargaltak ki Gjargi ifjai a csatateret övező erdőkből. Nyereg nélküli lovaik oldalára csimpaszkodva úgy, hogy az ellenfél táborából úgy nézzen ki, mintha megvadult ménes nyargalna keresztben a mezőn. A nehézlovasok mögött és a támadó sereg számszeríjjászai előtt. Mikor beértek a csatamező közepére, egy parancsszóra ügetésre váltottak és felpattantak a lovuk hátára. Hatalmas káosz kerekedett az ellenfél táborában. Sokan nem is értették, hogy honnan jönnek a nyilak. Mint egy lassított felvételen úgy mozogtak Gjargi fiai.
- Nyilat az idegre, megfeszíteni, céloz, lő.
Percenként harmincat. Két perc lassú galoppozás közben végighaladtak az ellenfél előtt úgy, hogy azok nem is viszonozták a nyilazást. Közben hullottak mindkét oldalukon. Mivel Enerik azt kérte, hogy ne csak a tábort lőjék, hanem a nehézlovasságot hátulról. A hátukon nincs vas, csak bőrvért.
- Iszonyú! – mondta Vestermus aki a legmagasabb bástya tetjéről szemlélte az eseményeket és a mindig kiismerhetetlenül rezzenéstelen arcán látni lehetett, hogy most a lelkéből beszél.
Valóban. A nehézlovasság mindent elsöprő masszív tömbje lelassult a nem látható ellenfél soraikat nyirbáló ereje miatt, miközben a lenézett és kigúnyolt ellenfél még egy lépést sem tett. Ekkor érkezett a következő csapás. Úgy tűnik, mintha Enerik vezényelne mindkét küzdő félnek. Lassú percek múlásával sikerült parancsolni az számszeríjjászoknak és hangos parancsszó kíséretével kilőtték a nyilaikat. Erre a parancsra Gjargi lovasai, mint akibe a ménkő csapott elfeküdtek a mezőn. Az ellenfél nyilai a fejük felett elsurrogva szedték az amúgy is megtépázott és teljesen elbizonytalanodott nehézlovasság közül az áldozataikat. A számszeríjjászok parancsnoka fejhangon üvöltözve verte a hozzá legközelebb álló emberét, de már ez sem segített. Ekkor robogtak elő a szekértáborból a könnyűlovasok és üldözőbe vették az azóta ismét felpattanó lovasokat. Sebes vágtában távolodtak és húzták a könnyűlovasokat magukra. Majd parancsszóra ismét elengedték a lovaik zabláját és elkezdtek a hátuk mögé lőni. Nem egy fiú arcátlanul megfordult a lova hátán és belenevetve az ellenség arcába, úgy nyilazott.
- Bevégeztetett. – morogta Gjargi – A könnyűlovasoknak. – tette hozzá, mikor látta az értetlenül rá tekintőket.
Úgy is volt. Az ifjak módszeresen lenyilazták a közeledő támadókat és a megbeszélt módon eltávolodtak a távoli erdő mélyére.
Most következett Enerik legbátrabb és mások által a leg eszementebb ötlete. A nehézlovasság megritkult, de nem annyira, hogy ne jelentene óriási veszélyt a falak előtt álló főhadra. Ezt felmérték a lovasok is, mert vérben forgó szemekkel ismét vágtára fogták lovaikat. Főleg akkor, amikor észrevették, hogy a vár előtti gyalogosok futva menekülnek a nyitott várkapun. Már olyan közel jártak, hogy a várfalakon lévő ijjászok elkezdték lőni őket. Talán még mosolyogtak is, mivel nehéz vaspáncéljukon csak a számszeríj tudna áthatolni. A mosoly csak akkor fagyott az arcukra, amikor kigyulladt körülöttük minden. Igen, a gondosan elterített gabonakévék és a közé öntött szurok nagyon hamar lángra kapott a várból kilőtt gyujtó nyilaknak köszönhetően. A támadás vesztett az erejéből, de a lendület bele vitte őket a tűzbe. Mire átértek a tűztengeren alig maradt az ellenség legjavát kitevő nehézlovasságból és azok is szájtátva bámulták, hogy a falak előtt nincs védő katona. Eltűntek. Enerik sokat gyakorolt lehetetlennek tűnő ötlete eltüntette őket. Kiválogatták gondosan azokat az embereket, akik befutottak a kapun, a többieknek pedig ácsoltak deszkából tákolmányokat. Ingatag és törékeny tákolmányokat, ami úgy nézett ki mint a falakon lévő gyilokjáró, de alig három méter hosszú volt. Mindkét végére a falon leereszetett kötelet erősítettek. A fal tetején a köteleket nehéz kövekhez kötötték. Miután minden ember elfoglalta a számára kijelölt földi gyilokjárót, amiből ötvennél is több volt a fal alatt, akkor jeleztek a fal tetején figyelő társuknak és markos emberek lelökték a vár belsejébe a kőkoloncokat. A kőkolonc le a gyilokjáró az emberekkel fel. De ezt már a nehézlovasság nem tudta meg soha, mert áldozatul estek a falkon lévő ijjászoknak.
Az eddig kiszámíthatatlan védelem leggyengébb pontja következik, bár ezt Enerik soh nem vallotta volna be.
A vár mellett húzódó tavat elzáró gátat kell lerombolni. Sajnos a malom és a folyó menti szegénynegyed nagyrésze áldozatul esik. A malom gátjának és átereszének nagyrészét megrongálták korábban. Hosszú gerendákkal pillérezték ki, hogy kitartson a megfelelő pillanatig. Az első terv az volt, hogy ugyan-úgy rántják ki a lábakat, mint ahogy a gyilokjárókat húzták fel, de mikor a malom mellé levert karót próbaképpen ki akarták rántani, kiderült, hogy túl hosszú a kötél. Kifeszíteni meg nem lehet, mert akkor már a csata elején szemet szúrt volna valakinek az ellenség táborában. Enerik kínosan ügyelt a meglepetés erejének teljes kihasználására. Már kezdett lemondani az ellenség teljes megsemmisítéséről és engedni, hogy a láposban felállított katapultok, kőhajítók és a mögötte felállított tábort hagyni fogja szabadon elmenekülni. Ekkor mesélt neki Vestermus az egyik távoli terület népéről, ahol kevés a víz és nagyon mély kutakból húzzák a hordónak is beillő vödröket. Ők ezt úgy oldották meg, hogy egy függőleges oszlop mellé két ökröt fogtak és körbe járatták az ökröket, míg a kötél az oszlopra felcsavarodott.
A város ácsai egy éjszaka alatt megácsolták Vestermus-kerekét. Az első próba után Enerik boldog volt. Nem úgy mint most. A csatazaj miatt az egyik ökör megmakacsolta magát. Már kiadta a parancsot és a kötelet figyelte, de az nem emelkedett a homokba ágyazott rejtekhelyéről. Bika hangját kieresztve üvöltötte.
- Mi lesz már!
Ekkor Choris egyik embere ugrott oda az ökörhöz és egy döféssel leterítette. A következő vágással elvágta a döglött ökör hámját és nekifeszült a keréknek. A hajcsár fiúnak sem kellett több és ösztökéjével elkezdte ütni a megmaradt ökröt. A kötél komótosan megfeszült és elkezdett felcsévélődni a kerékre. Aztán hirtelen megrekedt. Mint a megfeszített ideg Gjargi nyilán, úgy rezgett a kötél és összekötötte a kereket a várfallal, majd ott átbukva nyílegyenesen mutatott a malomtó gátjának biztosító póznáira. Az ellenfél tábora felbolydult. Mindenki a katapultok körül serénykedett, vagy menekülőre fogta.
Enerik bosszús arccal figyelte és harcedzett tekintete felmérte, hogy hova fog érkezni a katapultok kőzápora. Ekkor ismét meghallotta a Vestermus-kerék csontig hatoló nyikorgását. Meglepetten fordult a várudvar felé. Már nem csak Choris embere feszült a kerék rúdjának, hanem az örökké fintorgó és a kétkezi munkát lenéző lovagok is ott tolongtak segíteni. Mind nem fértek hozzá, ezért volt aki a megmaradt ökör hátsó fertájának gyürkőzött neki széles vállával.
Enerik a látványtól hangos hahotába kezdett és még Gjargi is fennhangon kacagott. Ekkor roppant meg a gát. Hatalmas reccsenése és az azt követő víz zuhogása elnyomott minden eddigi zajt. Először a malom fordult a vízbe, majd ahogy szélesedett, úgy vitte a szegénynegyed várfalon kívüli nyomorúságos viskóit. Aztán leért az ár. Az ellenség tehetetlenül sodródott, fel-felbukkanva és eltünedezve a vízben. Az élelmesebbje nem hátrafelé menekült a táborból, hanem a vár felé. Ők maradtak életben, egy hatalmas és verhetetlen sereg ázott és rettegő írmagja.